2018. július 21., szombat

A Végső Óra

(Stephen King – The Stand)

„Az Úr az én pásztorom. Azért semmiben meg nem fogyatkozom. Gyönyörűséges és füves helyeken legeltet engemet. És kies vizek mellé viszel engemet. És kung-fuval pofán csapja ellenségeimet. Ámen.”
(Stephen King – Tom Cullen imája)

Stephen King Végítélet c. regénye (a Talizmán mellett) egyfajta előtanulmány a Setét Torony-ciklushoz. Mondhatni: egyfajta bevezetés abba az egyedien perverz univerzumba, aminek a kicsúcsosodása a Setét Torony. A méltán közismert amerikai szerző sajátos urban fantasy műveiben posztmodern módon újraértelmezett sok olyan jelenséget, ami nagyobb részt a neoprotestáns és neokatolikus konzervatív irodalom (és politika) kedvelt tematikája: ilyen 1, a dekadencia, az elidegenedés, a suvadás 2, a nyugati civilizáció válsága és 3, a Jó és a Rossz küzdelme. Ezen posztmodern újraértékelésnek az eredménye nem egyfajta értékrelativizmus, hanem egy erőteljes legitimálása az értékeknek.
Baleset történik egy amerikai katonai támaszponton, elszabadul egy mesterségesen kitenyésztett szuperinfluenza-vírus, és megfertőződik az összes kutató. Mivel későn lép működésbe a biztonsági rendszer, az egyik tengerészgyalogos elmenekül a családjával a bázisról. A szőkevény megfertőz egy csomó másik embert, míg aztán kialakul egy halálos pilótajáték, ami által az egész amerikai társadalom áldozatul esik a szuperinfluenzának. Ellenszer nincs, de eleve egy olyan vírusról van szó, amely folyamatosan változik, hasonlóan, mint az AIDS. Összeomlik a kormány, az erőszakszervezetek, az egészségügy, az oktatás, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, önmagában a civilizáció, a kapitalizmus. Leállnak az erőművek, kialusznak a lámpák, nincs víz és fűtés. A túlélők, kik immúnisak a vírusra, magányosan éldegélnek a kiüresedett városokban. Egészen addig, míg meg nem kezdődnek az álmok… Létrejön két alternatív közösség; nyugaton a Sötét Ember szervez meg egy barbár és kegyetlen diktatórikus közösséget, míg keleten Abigail Anya keresztény és humanista alapokon épít ki egy demokratikus közösséget. A Jó és a Gonosz szerveződik újra a romokon, s készül a végső ütközetre, a tét az emberiség. Az új civilizáció alapjai törékenyek, amelyet akármikor romba dönthet egy elhibázott emberi döntés. A kialakuló rendek viszonylagosak, miközben erősen hullámzik az entrópia.
Stephen King egy hagyományos koncepciót értelmez át (poszt)modern módon – nem övé az egyedüli, de talán az egyik legigényesebb és legszínvonalasabb kísérlet, hogy a Jó és a Rossz dualisztikus küzdelmét átemelje a 21. századba. A végkifejlett nem is egyértelmű a regény végén, hiszen a Jó és a Rossz harca időtlen és ciklikus. A Végítélet és a Talizmán c. regényekben elmesélt küzdelem csak részei annak a háborúnak, ami zajlik a Setét Torony-ciklusban. King félelmei nem csupán a fantázia termékei, hanem a valóságból táplálkoznak, és érződik regényeiből az emberiségért való aggodalom. A Végítéletben tombol a szuperinfluenza. A monumentális mű témája mégsem a világméretű járvány, hanem a tragédiák és újrakezdések sorozata, a végtisztesség, a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, az összeomlás és a feloldozás, az élni akarás, a közösséggé szerveződés. Az újraformálódó világot pedig megfelelően átlátjuk a túlélő karakterek szemén keresztül. A szembeálló két városállamban egyaránt adódnak életteli és körvonalazható személyek, s az elmét ostromló hit- és ideológiai kérdések.
Amiről még beszélnünk kell, az a fordítás. Tipikus Bihari György. A fordítás 85%-ban jó, és marad 15% hiányosság. A könyvre ráférne egy újrafordítás (és újrakiadás). A fordító mentségére legyen mondva, hogy rengeteg amerikai szubkult dolog nem ismert nálunk még mindig. Pl. A „baby shower” nem babazuhany. Ami kevésbé megbocsátható, hogy az amerikai szlenget átformálta ízes tájnyelvi megnyilvánulássá. Bihari ugyanis túlmagyarítja az eredeti szöveget. Rengeteg olyan szót, kifejezést és megfogalmazást helyez bele a fordításaiba, amik gyönyörűen hangzanak a magyar fordításban, de nem találhatóak meg az eredeti angol szövegkörnyezetben. Rengetegszer alkalmaz archaikus magyar szavakat olyan szövegkörnyezetben, ahol az író egy közismert kifejezést használ angolul. Bihari fordításait ezért sem éri sok kritika: a magyar fordításai gyönyörűek, igazi szépirodalmi szövegek – de a helyzet az, hogy a szövegfordítás során sokszor válik maga a fordító is társszerzővé. Ez egy régi trükk, amelyet csak az lát át, aki ismeri és olvassa az eredeti szöveget. King esetében ez azért feltűnő, mert ő jellegzetes amerikai: minden írásában visszaköszönnek az amerikai kultúra vonásai. A magyar variánsok így elég hamar kiütköznek, pl. Krajcáros – Pennywise. Vagy említhetném azt a borzalmat, amikor Bihari a létező angol dalok szövegeit lefordítja magyarra. Stephen King egyik sajátossága az intertextualitás, amivel láthatóan Bihari ismételten nem képes mit kezdeni.
A fordítás hibái ellenére a Végítélet magyarul is kitűnő regény. Tökéletes adaptálása hagyományos témáknak a 21. századba. Minden olyan ember számára olvasásra ajánlott, aki világosan látja a nyugati civilizáció válságát, az élet színtereit átitató dekadenciát, a civilizáció alapjait erodáló destruktív erőket, az újra feltámadó újbarbarizmust. Stephen King új olvasatát adja mindezeknek, miközben ösztönöz arra, hogy útját álljuk a romlásnak.

2018. július 17., kedd

A régi ellenforradalom – az új ellenforradalom

1,
Szilvay Gergely sokatmondó személy a maga módján, ugyanis burkoltan, de érződik benne a régi és az új ellenforradalom közötti ellentét. Aki olvassa írásait, tudja, hogy egyszerre ajánlotta olvasásra a régi ellenforradalom és az új ellenforradalom apologétáit; egyszerre szerepelt nála tanítómesterként Joseph de Maistre és Friedrich August von Hayek. A régi ellenforradalom alapja a feudalizmus, az új ellenforradalom alapja a kapitalizmus. Szilvay Gergely már sokszor tanújelét adta annak, hogy a kapitalizmus híve, ezáltal pedig az új ellenforradalom magyar apologétája. (Ugyanúgy, mint Békés Márton és Megadja Gábor.) A Van-e miért lázadni? c. írásában burkoltan utal rá, hogy egy új ellenforradalomnak a feladata a tőkés rend, a kapitalizmus védelme.
A dilemma érthető, de lényeges a választás. Mert a régi ellenforradalom és az új ellenforradalom, ahogy a feudalizmus és a kapitalizmus esetében, egymással kibékíthetetlen két alternatíva. Vagy az egyik vagy a másik.
A régi ellenforradalom maga az igazi ókonzervativizmus. Az ókonzervativizmus egyik hivatkozási pontja a kereszténység. Azon belül a katolicizmus, de tágabban a kereszténység. A kereszténységre hivatkozó régi ellenforradalom problematikusságára viszont már rámutatott két keresztény értelmiség: T. S. Eliot és G. K. Chesterton.

2,
Sokat idézett Eliot-mondat: irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Többek számára ez a bizonyíték arra, miszerint Eliot ókonzervatív. Kevesen tudják, hogy Eliot később megbánta ezt a kijelentését, hiszek ezek alapján beskatulyázták őt ókonzervatív gondolkodónak. 1961-ben később korrigálta ebbéli véleményét, kifejtve, mit tekint vállalható meggyőződésnek és mit káros dogmatizmusnak. Eliot esetében ugyanis az a fontos, hogy bár szakított az avantgarde-dal, a modernizmusból nem a konzervativizmusba ment át, hanem az ortodox kereszténységbe. A kereszténység és a konzervativizmus között nincs egyenlőség, s ez egy fontos tétel.

„Első előadásomban ügyeltem arra, nehogy úgy értsenek, mintha egy valódi vagy képzeletbeli múlt érzelgős csodálója volnék, aki a hagyományokkal szédeleg. A hagyomány önmagában nem elég; azt az ortodoxia (amit annak nevezek) folyamatos bírálatának és felügyeletének kell alávetni; hiszen éppen e felügyelet hiánya miatt lett azzá a csöpögős hígsággá, amilyennek látjuk. A legtöbb hagyományőrző pusztán konzervatív, nem tud különbséget tenni az állandó és az időszakos, a lényegi és az esetleges között. (…) Ahol az író munkájának nincs külső ellenőrzése, ott elmulasztjuk a különbségtételt az író életszemléletének igazsága és az azt plauzibilissé tevő személyisége között; így olvasókként simán behódolunk egyik megnyerő személyiségnek a másik után.” (T. S. Eliot)

A liberalizmus kiindulópontja az egyén, a konzervativizmusé a hagyomány. Eliot számára az Úr a valódi kiindulópont, nem az egyén és a hagyomány – mint magának a kereszténységnek. Az Örökkévaló Teremtő az egyetlen állandó a folyamatos változásban. Kezdetben hatást gyakorolt Eliot-ra a modernizmus; megszédítette az üzenet, miszerint egy művész előtt egyszerre kötelesség és lehetőség, hogy mindig őszintén önmaga lehessen. De később kiábrándult a modernizmus állandó dekadenciájából, mert úgy vélte, elhomályosítja az etikai narratívát. Később riadtan ismerte fel, hogy a kritizálhatatlan hagyományt felvállaló konzervatívok is ugyanúgy áthágják az etikai szabályokat, ahogy liberális testvéreik. A liberalizmus elveti az eredendő bűn tanát, születésétől fogva jónak tartja az embert, és törekszik az egyén felszabadítására minden korlát alól. A konzervativizmus a hagyomány korlátlan tiszteletével igyekszik kordában tartani az egyént, miközben nem foglalkozik érdemben az egyén egzisztenciális problémáival. A modernitás egy olyan egyéniség-képet hozott be a köztudatba, ami képtelen az újjászületésre, elutasítja a felelősséget, önmagát pedig folyamatosan megtéveszti a forradalmi álmokkal. Eliot szerint, ha megszabadítjuk az embereket a külső etikai korlátoktól, akkor megadjuk neki a lehetőséget, hogy szörnyű cselekedetek elkövetőjévé váljon.
Eliot beépítette az ortodoxiát az életművébe; legyen szó akár versekről és drámákról, akár filozófiai, művészeti és társadalmi értekezésekről. Az ortodoxia szempontjából vette szemügyre a tradíciót is. Eliot nem az egyén felszabadítása vagy a tradíciók védelme alapján alakította ki a maga mércéit, hanem teológiai és morális standardok alapján. Eliot elvetette az individuum modern kultuszát, s bár a romantikával szemben felvállalta a klasszicizmust, sosem tette szolgájává magát a tradíciónak. Eliot kemény kritikusa volt az egyén anarchista módon való felszabadításának, az etikai korlátok rombolásának és a forradalmi ideáknak, emiatt pedig jogosan tekinthető konzervatívnak – de sosem volt tradicionalista konzervatív. Az Urat szolgálta, nem a hagyományt.
T. S. Eliot-nál jóval konkrétabb volt G. K. Chesterton, aki egy másik elismert kritikusa a modernizmusnak. Mindig pengeélre állította a progresszívek azon igyekezetét, hogy tagadják a vallást a szekuralizmus nevében, és elutasítják a múlt eszményeit a jövő érdekében. De tévedés volna G. K. Chestertont beállítani a konzervatív panteonba – Eliot-hoz hasonlóan inkább volt keresztény, mint konzervatív. Joseph de Maistre egyik legnagyobb bűne azon igyekezete, hogy a feudális királyságot legitimáló ókonzervatív ideológia szolgálatába állítsa a kereszténységet. Chesterson viszont épp arra figyelmeztetett, hogy a kereszténység mind a liberális, mind a konzervatív ideológusok szolgálatában elképzelhetetlen, sőt anti-keresztény.

„Általában a liberalizáló keresztények azok, akik védelmezhetetlen bókokat aggatnak a kereszténységre. Úgy beszélnek, mintha a kereszténység előtt nem létezett volna jámborság és könyörületesség, pedig e kérdésben bármelyik középkori ember helyre tudta volna igazítani őket. Szerintük a kereszténység azért volt figyelemre méltó, mert elsőként hirdette az egyszerűséget, az önmegtartóztatást, a bensőségességet és nyíltságot. Én azonban azt állítom, tartsanak bár korlátoltnak emiatt, hogy a kereszténység azért volt figyelemre méltó, mert elsőként hirdette a kereszténységet. Rendkívülisége abban rejlett, hogy rendkívüli volt, márpedig az egyszerűség és nyíltság nem rendkívüli dolgok, hanem kézenfekvő eszmények az egész emberiség szemében. A kereszténység egy rejtély megoldása volt s nem valami hosszú vita végén megeresztett közhely.”
„Említettük már: hogy haladók legyünk, arra többek között a dolgok természetéből adódó tökéletesedés ad okot. Ám az egyetlen igazi okot az szolgáltatja, hogy a dolgok természetükből adódóan rosszabbodnak. A dolgokban megfigyelhető romlás nemcsak a legjobb bizonyíték a haladás mellett, hanem egyszersmind az egyedüli bizonyíték a konzervativizmus ellen. A konzervatív fölfogás elsöprő és cáfolhatatlan volna, ha nem állna vele szemben ez a tény. Ugyanis minden konzervativizmus azon az elgondoláson alapul, hogy ha a dolgokat magukra hagyjuk, megmaradnak eredeti állapotukban. Csakhogy ez nem igaz. Ha valamit magára hagyunk, a változások özönének tesszük ki. Ha magára hagyunk egy fehér jelzőoszlopot, az hamarosan fekete lesz. Ha azt akarjuk, hogy fehér legyen, újra meg újra be kell mázolnunk, vagyis szüntelenül forradalmat kell csinálni. Röviden: ha a régi útjelzőre van szükségünk, szakadatlanul új útjelzőre kell törekednünk. S ami igaz még a lelketlen tárgyakra is, sajátságos és rettentő értelemben igaz az emberi dolgokra. Az állampolgárnak csaknem természetellenes fokon ébernek kell lennie a miatt az iszonyú gyorsaság miatt, mellyel az emberi intézmények elavulnak.” (G. K. Chesterton)

Chesterson szerint törekedni kell az eszmény megvalósítására; a keresztény eszme tetten érhető a múltban, a jelenben és a jövőben. A kereszténység minden korban időszerű, vagyis mindig korszerű; egyaránt fenomén a múltban, a jelenben és a jövőben.

„Bárgyú szokás kapott lábra a modern vitákban: azt állítják, hogy ilyen vagy amolyan hitvallás megállja a helyét az egyik korban, de egy másikban nem. Bizonyos dogmákat, mondogatják nekünk, el lehet hinni a tizenkettedik században, de nem lehet elhinni a huszadikban. Mintha azt mondanánk, hogy egy bizonyos filozófia hihető hétfőn, de nem hihető kedden. Ilyen meggondolás alapján azt is mondhatnánk, hogy egy világnézet igaz fél háromkor, de nem igaz fél négykor. Az, hogy az ember mit tud elhinni, filozófiájától függ s nem az órától vagy a századtól. Ha valaki a rendíthetetlen természeti törvényben hisz, semmiféle csodát nem képes elhinni, éljen bármely korban. Ha azonban valaki hisz a törvény mögött rejlő akaratban, el tud hinni bármiféle csodát bármely korban.” (G. K. Chesterton)

Chesterson szerint az emberiség problémájának eredője nem a kronológia, ezért elutasította a múltat meghaladni akaró liberalizmust és a múlthoz visszatérni kívánó konzervativizmust. A Földön létező fenoménok romlanak, mivel képtelenek az állandóságuk megőrzésére és az önmaguktól való megújulásra. Az ember nem volt jobb vagy rosszabb régen a mához képest; az eredendő bűn kifejtette negatív hatását minden egyes korszakban. A történelmi korszakok mindegyikében probléma volt a romlás. Chesterson szerint mind a liberalizmus, mind a konzervativizmus szenved a kronológiai sznobizmustól. Az emberiség mind a múltban, mind a jelenben, mind a jövőben letér az eszményi útról. A történelem nem önmagában jó vagy rossz.

„Naponta hallhatjuk a humanitáriusok különleges hitvallását. (…) Azt hirdetik, hogy a századok során egyre emberibbé válunk, más szóval: a lények különféle osztályai és csoportjai, a rabszolgák, gyerekek, nők, tehenek, s még Isten tudja mi nem, fokozatosan magukévá teszik, szép sorjában, az igazságosságot és könyörületet. Azt állítják, hogy valamikor helyénvalónak találtuk az emberevést (ami nem igaz), de hát nem áll szándékomban, hogy történetírásunkkal foglalkozzam, amely fölöttébb történelmietlen. Az emberevés, ha már erről van szó, dekadens jelenség, nem pedig primitív. Sokkal valószínűbb, hogy a modern ember a jövőben emberhúst fog enni perverzitásból, mint az, hogy a primitív ember valaha is ette volna tudatlanságból. Nem teszek mást, mint okoskodásukat követem, mely úgy tartja, hogy tökéletesedése során az ember egyre elnézőbb először polgártársával, majd a rabszolgákkal, később az állatokkal s végül (feltehetően) a nővényekkel szemben. Először belátom azt, hogy nem helyénvaló emberen ülni. Nemsokára úgy találom, hogy elítélendő lovon ülni. Végül pedig arra a következtetésre jutok (legalábbis feltehető), hogy nem szabad széken ülni.” (G. K. Chesterson)

A liberalizmus azért nem realista, mert feltételezése szerint az emberiség magától javul a történelem során. A konzervativizmus azért nem realista, mert úgy gondolja, a világ állandó állapotban az ideális. Chesterson szerint egyedül a kereszténységben van meg az a szintézis, amely hisz a fejlődésben, de azt nem a történelmi haladáshoz köti, hanem az Úrhoz. Ami minél közelebb van az Úrhoz, az az eszményi. Chesterson maga elvetette a forradalmat, de helyeselte a reformot. A konzervativizmus a gyakorlat világában mindig eltér az eszményitől, miközben megköti a maga kompromisszumait; a régi ellenforradalom a feudalizmussal, az új ellenforradalom a kapitalizmussal. (Igazából nem is tehetett mást a régi, és nem is tehet mást az új, ha fenn akar maradni az eszmék piacán.). A kereszténység célja viszont mindig az eszményi; ilyen téren a politikai katolicizmus és politikai protestantizmus sosem eszményi.
Chesterson sosem feledte, hogy az ember esendő, gyarló és bűnös. Keresztény antropológiája miatt sosem hódolt be a szocializmusnak, amely egyenlőséget akart az emberek között. Az egyenlőség állapotában nincs jelen a sokszínű és élettől lüktető társadalom. Világosan látta, hogy a modernizmuson belül sokfajta eszme mond ellent egymásnak, de ő maga nem lett ezek véresszájú kritikusa, mint de Maistre. Ő nem értett egyet a modernistákkal, de szerette és becsülte ezeket az idealistákat. Az ember azért idealista, mert reménykedik egy élhetőbb világban, de az eredendő bűn miatt mindig rossz irányba vezetik léptei. A modernizmus arról szól, hogy az ember eredendően jónak teremtetett, de beárnyékolja a bukás.
Chesterson, mint oly sokan, érzékelte, hogy a vallási világkép meggyengülésével egyfajta valláspótlékként jelentkeznek ezek a modernista eszmék. Kritikájában sokszor mutatott rá a progresszív teoretikusokban bujkáló doktrinerekre. Az ember, bár felszabadult a vallás „igájából”, valójában a modernizmus igájában találta magát. Chesterson korában már megkezdték a darwini fejlődés-elmélet átültetését a társadalomba – még csak bajsejtelmek voltak arról, mekkora katasztrófával fog ez járni a későbbiek során.
Chesterson úgy gondolta, a konzervativizmus felett gyakorolt kritikák többsége jogos. A konzervativizmus teoretikusai és politikusai, bár sajnálkoztak, hogy a társadalom eltért az isteni törvényektől, maga is megkötötte a maga kompromisszumait. Tett több kísérletet az isteni értékek abszolutizálására, de azokból a legtöbb esetben hiányzott az Isten. Tartalmától kiürült formák terjesztése és propagálása folyt a konzervatív ellenforradalmárok szájából, miközben képtelenek voltak átlépni a 19. századból a 20. századba. Miközben a konzervatív elit elvetette a formabontók elveit, képtelenek voltak az önkritikus gondolkodásra. Híres formulája: „A mai világ erről a két dologról szól: progresszívizmus és konzervativizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását.” A konzervatív ember olyat is hajlandó konzerválni, ami már halott. Az állandóság és a forma kultusza megöli a józan észt.
A fejezet végén érdemes megjegyezni, hogy Chesterson jól ismerte a londoni művészvilágot. Ifjú titánként volt alkalma megismerni kora lángoló eszméit. Megértette modern kortársait, miközben irgalommal viseltetett irántuk. Alázattal hátrébb sorolta személyét a disputák során, miközben nem kezelte fölényesen az érveit; hivatkozási alapja a keresztény eszme, melynek maga is szolgálója. Regényeiben és cikkeiben az ortodox nézeteket csomagolta be korszerű köntösbe. Fontos kihangsúlyozni, hogy maga nem volt apologéta, és sosem élt a történelmi egyházak tekintélyével; a fórumai, ahol szólt, világiak voltak. Chesterson csak egy kiváló tollú író volt, aki kizárólag egy valakit szolgált: Jézus Krisztust.

3,
Az ellenforradalom a jobboldal egyik központi gondolata. Érdemes tudatában lenni annak, hogy létezik egy régi és egy új ellenforradalmi szubkultúra. Az új ellenforradalom vezéralakjai Donald Trump, Vladimír Putyin, Orbán Viktor, Marie Le Pen és Rodrigó Duterte. Az alt right szerint ez az öt politikus az, amely megmentheti a nyugati civilizációt a kulturmarxizmustól, a feminizmustól és az iszlámtól (Alt Rights Avengers). A régi ellenforradalom adaptálhatatlan az újba. Bangha Béla, Plinio Correa de Oliveira és Joseph de Maistre, mint a régi ellenforradalom ideológusai, bizony, nem szintetizálhatóak az új „szakirodalommal”. A tömegdemokrácia légkörében nem szállhat versenybe Donoso Cortez alapműve Trump Twitter-bejegyzéseivel. Míg a régi ellenforradalom elitben, királyságban, feudalizmusban, kereszténységben gondolkodott, az új ellenforradalom tömegben, köztársaságban, kapitalizmusban, agnoszticizmusban. A régi ellenforradalom elveti a Felvilágosodást, az új ellenforradalom kiindulópontja maga a Felvilágosodás. Az új ellenforradalom maga alá dominálja a régi ellenforradalmat; a régi elhall, az új megmarad – ez az ideológiák evolúciója.
A régi magyar jobboldal olyan ismérvei, mint a királypártiság, a középkor-kultusz és a Habsburg-fétis, totál adaptálhatatlanok a modern jobboldaliságba – ugyanis a modern jobboldal erősen kötődik a köztársaság államformájához, a technikai civilizációhoz, a modernséghez, a mamutcégekhez és a kapitalizmushoz. Elég megnézni a modern jobboldal vezéralakjait: Trump több szállal kötődik a céges világhoz, Le Pen beszédeiben kiáll a Felvilágosodás és a köztársaság eszméinek védelme mellett (a migrációval szemben); hogy már ne is beszéljünk Orbán és Putyin céges kapcsolatairól! Trumpot, Orbánt, Dutertét és Putyint az a tömeg emelte a hatalomba, amit lenéz és megvet a régi ellenforradalmi eszmeiség. A magukra „ellenforradalmi” jelzőt alkalmazó újjobboldali mozgalmak részt vesznek a demokrácia nevezetű játékban. A régi ellenforradalomnak a kapitalizmust kellene elsöpörnie az általa megálmodott restauráció végrehajtásához – ami lehetetlenség. Új szelek fújnak a jobboldalon…
Magyarországon ezek szimbólumok. A királypártiság itt annyit jelent, hogy van egy réteg a jobboldalon, amely csalódott a demokráciában és a köztársaságban. A középkor-kultusz, ami egyébként egy nosztalgikus gesztus egy olyan korszak felé, amiben nem is éltek a kultusz tagjai, a nosztalgiázók, jelzés arra, hogy ezek az emberek nem voltak képesek érvényesülni a tőkés rendszerben (vagy ha igen, akkor nem érzik magukat jól benne). A baloldali programtól való undoruk és a terhes történelmi emlékezet megakadályozza őket abban, hogy a kommunizmus hívei legyenek, ezért marad a terméketlen újfeudalizmus. A Habsburg-fétis pedig egy különös kifejeződése a magyarság iránti ambivalens érzésnek: bár tisztelik a törökellenes harcok hőseit, fáj nekik Trianon, és készek megvédeni az országot a migrációtól, ugyanakkor egyfajta megvetést éreznek a magyar nemzet irányába. Egyszerre szeretik és gyűlölik a magyar embert; szeretik azt a magyar embert, aki megüli a lovat, és kifeszíti az íjat; és utálják azt a magyar embert, aki üveges szemmel bámulja a televíziót. Más megítélés alá esik az a magyar, aki tiszteli és szereti a hagyományt és a természetet, és az a magyar, aki két pofára falja a kommerszet, a fogyasztói kultúra termékeit. Egyszerre van jelen, ami elválaszt és összetart – s ez zavart kelt a hazaszeretet érzésében. TGM írta még egy régi cikkében, hogy a jobboldalnál a tömegezés, a tömegember kritikája igazából semmi más, mint az alsóbb rétegek iránti lenézés kifejeződése. Kevés állítással értek egyet TGM-mel, de sajnos ezt a kijelentést megerősítik az egyéni tapasztalataim. A jobboldalnak igenis van egy elitista rétege, amely lenézi a munkást, a szegényt, a hajléktalant – minden olyat, ami a középosztály alatt van. Ezért népszerű a Szent Korona-tan: hiszen kifejezi azt, hogy egy valaki képviseli szilárdan a nemzetet: a feudalizmusban a nemesség, a kapitalizmusban a polgárság.
Kifejezetten kiábrándító egy olyan országban élni, ahol elmagyarázzák az újfajta hazafiság (posztmodern nacionalizmus) hívei, hogy a kuruc és az 1848-as szabadságharc hősei a nemzet ellenségei, ugyanakkor a Habsburgok és az ő királyi ülepüket kinyaló magyar főnemesség a nemzet hősei. Mindenesetre világosan látszik a nemzeti jobboldal torzsága: a neohabsburgiánus szerepjátékosok a nemzet részei, ugyanakkor a zsidó származású Popper Péter és Szerb Antal nem. A legszánalmasabb, hogy ennek a Habsburg-fétisnek nincs valódi tétje: az a magyar arisztokrácia, amely évszázadokon keresztül kiszolgálta a Habsburgokat, védelmezte és képviselte osztálya érdekeit, de a jelenlegi neohabsburgiánus szubkultúra nem érvényesít semmilyen érdeket az osztrák uralkodóház iránt táplált lojalitással. A Habsburgok jelenlegi leszármazottjai nem is kérnek ezekből a gyökértelen senkiházikból – még egy kávéra sem tartják őket méltónak.
Az a legneccesebb az egészben, hogy a neohabsburgiánus-neohorthysta jobboldal mára meghaladott és elavult; beépíthetetlen a modern jobboldalba. A jelenleg kifejlődő jobboldali-szélsőjobboldali, ellenforradalmi és reakciós szubkultúra, itt Magyarországon (de a trendeket nézve egész Európában) három államférfi körül formálódik: Putyin, Trump és Orbán. És minden ellenszenvem ellenére azt kell mondanom, ez az új jobboldali szubkultúra életképesebb, mint a régi (már csak azért is, mert itt van lehetőség egzisztencia- és karrierépítésre). A játéktér megváltozott, a szereplők pedig kénytelenek alkalmazkodni az új feltételekhez, ha érvényesülni akarnak az új rendszerben (adaptálódás). Egy szűk csoport, láthatóan, a régi ellenforradalmi mentalitásba próbál új energiát vinni, de ez hasztalan igyekezet. Jobban teszik, ha beilleszkednek az új ellenforradalmi elitbe, s úgy harcolnak az Iszlám Forradalom és a Gender Forradalom ellen, hogy tolerálják az új jobboldalnak a tömegdemokráciával, a köztársasági eszmével, a tőkés renddel és az agnoszticizmussal való viszonyát. Hát, fiúk és lányok, ideje belépni a 21. századba!

4,
Milyen ellenforradalomra van szükség?
1, Olyan ellenforradalomra, ami a kapitalizmus védelmét tűzi ki célul.
2, Olyan ellenforradalomra, amely mentes a jakobinus elemektől.
Hogy az új ellenforradalom mennyire összeegyeztethető a keresztény örökséggel?
Az egy másik sztori!

Tökéletes látlelet a cikkemhez:
Farkas Attila Márton - A jobboldalon se az a magyar, akinek fáj Trianon
https://24.hu/poszt-itt/2018/06/18/fam-a-jobboldalon-se-az-a-magyar-akinek-faj-trianon/

2018. június 11., hétfő

Iszonyat egy marék porban

(Németh László – Iszony)

„…mintha a világból hiányzott volna egy fontos elem, egy láthatatlanul vándorló nap, amelyről érzékszerveink nem tudnak, de ha egyszer nincs: az ember a tárgyakkal is egész más viszonyba kerül.”
(Németh László – Iszony)
„Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.”
(T. S. Eliot – Átokföldje)

1,
Németh László hatalmas életművet hagyott maga után; érdeklődése felölelt számos tudományterületet. Foglalkozott ő irodalommal, esztétikával, történelemmel, néprajzzal, szociológiával, fizikával, kémiával, matematikával, biológiával, pszichológiával; egyaránt foglalkoztatták a természettudomány és a társadalomtudomány legfrissebb eredményei. Fordításban nem szerette olvasni a kezébe került műveket; inkább megtanult egy idegen nyelvet, hogy eredetiben olvashassa a szöveget. A maga számára feleslegesnek tartotta a bölcsész szakot; úgy gondolta, olvasással is szert tehet ismeretekre. Mi több, vallotta, mint sokan az ő korában, hogy korszerű műveltség nem létezik modern természettudományos ismeretek nélkül. Befejezve bölcsész tanulmányait, átiratkozott orvosi fakultásra. Ismerősei szerint Németh tipikusan az a gyógyító ember volt; gyógyítani akart testet és lelket, egyént és társadalmat. Küldetéstudatos személy volt, aki fáradhatatlanul kereste a társadalmi bajokat, hogy azok orvoslásával tökéletesítse a társadalmat. Miközben fogorvosként és iskolai tanárként volt jelen a munkaerő-piacon, arra is volt ideje, hogy esszéket, tanulmányokat és cikkeket jelentessen meg a Nyugat-ban, a Napkelté-ben és a Protestáns Szemlé-ben. Később maga is indított folyóiratot: ez a Tanú. Egyedül írta, minden számot, az első szótól az utolsóig. Rövid ideig a Rádió irodalmi osztályának vezetője volt, melyben országos agitációt folytatott a műveltségért, az élő irodalom népszerűsítéséért.
Politikai nézetei alapján lehetetlen a beskatulyázás; tartották jobboldalinak és baloldalinak is, meg középutasnak is. Messianisztikus vágyak fűtötték, hogy segítse, fejlessze, minőségileg nemesebbé tegye a magyar népet. Bár szocialista volt, gyanakodva figyelte a marxizmust, és elvből elutasította a sztálinizmust. A keresztény értékeket hirdető Horthy-rendszeren számon kérte a kereszténység szociális tartalmát. Egy ideig bizakodott Gömbös Gyula szociális reformjaiban. Németh hitvallása, hogy minőségi különbség van népies és urbánus között – a népies javára. Úgy látta a népi írókat, mint akik esztétikai és politikai úton előkészítik a jövő Magyarországát. Mai szemmel megmosolyogtató utópiát festett meg egy paraszti kismagántulajdonon alapuló magyar társadalomról. A művelt paraszti társadalom hozzáértő gazdálkodással egyetlen jól jövedelmező kertté formálja az országot. Ez végül is a szocializmushoz közelálló, magántulajdonon alapuló parasztdemokrácia volt, mely sokban épített Rousseau-ra. Először úgy gondolta, Gömbös Gyula valósíthatja meg a népi írók elképzeléseit – csalódása után kereste tovább a megfelelő nemzetvezetőt.
Az esszéíró nemzedék tagja volt; az esszéírói stílus érezhető a regényeiben és a drámáiban is. Előszeretettel tisztázott és szembesített eszméket. A történelmi drámái valójában dialógusban kifejtett esszék. A szépirodalmi műveiben túl sokszor uralkodott el az esszéelem. Németh Lászlót írás közben elragadta az elmélkedő szenvedély (hiszen vágya volt, hogy művelje és nevelje a magyar népet), emiatt viszont időnként kiesett a cselekményből. A drámáinál ez még tolerálható, de regényeinél már kifejezetten zavaró. Az értekezésekkel, az elméletekkel, a magyarázatokkal, a túlracionalizálással megszakítja a történetet, modorossá és okoskodóvá teszi a karaktereit, nehézkessé teszi az olvasást (önmagában a mű befogadását). Az esszéelemek, melyek igazából kis monológok, nehezen olvashatóvá, nem egy esetben fárasztóvá teszik a regényeit. Egy Németh László-regény végigolvasása elmélyülést igényel az olvasótól.

2,
1942-ben jelent meg az Iszony első egyharmada Móricz Zsigmond folyóiratában, a Kelet Népé-ben. Az anekdota szerint Móricz magához hívatta Németh-et, hogy szüksége lenne egy regényre, amit folytatásokban megjelentetne az újságban. - Honnét húzzak elő egy regényt? – kérdezte Németh, mire Móricz így felelt: - Egy valamirevaló író fejében mindig kell egy regénynek lennie. – Az Iszony alaptémája úgy született meg az író fejében, hogy látott egy önelégült férfit, aki ebéd után jóllakottan paskolgatta a tőle idegenkedő asszonykáját.
Egy gazdatiszt lányának a szemén át látunk egy rossz házasságot, mely ezer konfliktus forrása lesz egészen a végpontig: az összeomlásig. Mely összeomlás csak a házasság és a férj szempontjából lesz az; az özveggyé vált feleség a régen áhított magány, az anyaság és a társadalmi munka révén kiteljesedik. De ehhez először szükséges az a földi pokol, amin az elejétől a végéig végigvezeti a regény nem csupán a főhősnőt, Kárász Nellit, de az olvasót is. Az iszony valójában nem más, mint az érzékenység és a kiválóság szenvedése a közönségesség és a középszer alatt. Az első fejezet bemutatja, Nelli apja halála után hogyan gyalogol bele kedve ellenére a házasságba. A második fejezet elmeséli egy gyötrelmes házasság történetét egészen a széthullásig. A harmadik fejezetben pedig megtudjuk, a házasság megszűnése után miként folytat neki tetsző életet Nelli. A helyszín Huszárpuszta, Cenc és Fáncs, az időtartam pedig 4-5 év. Míg Móricz Zsigmond a századforduló alföldi parasztságát, Németh László a hanyatló dunántúli gazdag parasztságot mutatta be műveiben. Takaró Sándorban nem csupán Nelli érzéketlen férje, hanem maga a gazdag dunántúli parasztság tragédiája mutatkozik be nekünk. Az egész regény „a nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal keveredni nem tudó tisztaságról” (N.L.) szól.
A regény két ember, Kárász Nelli és Takaró Sanyi házasságát mutatja be. Az együttlét során két ember közeledik egymáshoz, de ez a közeledés kudarcra van ítélve, mivel éles ellentét van a két vérmérséklet, a két lelkiség, a két életstílus és a két szocializáció között. A Kárász-család tipikus szegény parasztcsalád, beékelődve a dunántúli tanyavilágba, és a Takaró-család tipikus gazdag parasztcsalád, beékelődve a dunántúli faluvilágba. Nelli egész személyisége tiltakozik a házasság ellen: gőggel és büszkeséggel, magánnyal és hidegséggel. Sanyi egy közvetlen, társaságkedvelő, mulatozni és duhajkodni szerető férfi, míg Nelli egy megközelíthetetlen, társaságkerülő, csendet és magányt szerető nő. Sanyi nyílt személyiség, Nelli zárt személyiség – a köztük lévő kommunikáció erőltetett. A férj élethabzsolása mellett derül ki, hogy Nelli magányos és szigorú lélek; tele van büszkeségből eredő gátoltsággal. A társasági élet helyett a tiszta magányra vágyik. A gondolatai is jelzik, hogy nem az értelem befolyásolja a cselekedeteit: "Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép; egyedül lenni a világban. Az ember tesz, és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok." Sajnálatosan Németh elkövette azt a hibát, hogy időnként racionális okfejtéseket adott Nelli szájába, ami nem kifejezetten illett egy irracionálisan gondolkodó és cselekvő nőhöz.
Kárász Nelli személyisége ráhangolódott a magányra, ezért hiányzik belőle a társaságban való feloldódás képessége. Identitásának integráns része a magány – a magány feladásával megkockáztatná az identitásvesztést. A házasság által egy olyan életmódot erőltet magára, ami nem illik a személyiségéhez, és olyan világképet próbál elfogadni, amit képtelen beépíteni az értékrendjébe. Az életének a munka ad értelmet. Magához illő társsal, aki talán olyan magányos lélek, mint ő, meg is teremtődhetne az ideális házasság, az ideális család és az ideális otthon. Nelli keménysége mögött ott rejlik a szeretet. De ez a szeretet nem a nemiségben nyilvánul meg, hanem a tevékeny életben. Sanyi nem érti meg a felesége jellemét, éppen ezért igyekszik hozzáalakítani őt a saját jelleméhez. Nelli viszont kemény egyéniség, mely nehezen hajlítható. Azt a személyiséget becsüli, aki a közösségért tevékenykedik, és értékeket teremt – ezt a közösségért tevékenykedő, értékteremtő ideált nem találja meg a férjében. Sanyi felszínes, öncsaló egyéniség, akinek látványosságok és külsőségek kellenek, hogy többnek mutatkozzon, mint ami valójában. Nelli még a gyengeségeivel együtt is elfogadná a férjét, ha az nem nyomulna kitartóan, és nem igyekezne a maga világával megfertőzni a feleségét. A házasélet alatt Nelli egyénisége fokozatosan torzul, erényei elfajulnak, és a visszájára fordult értékek lassacskán elviszik a bűnökhöz. Az első bűn a játszmázás, a második bűn a gyilkosság – az emberölés, amivel megnyeri Nelli a játszmát. Nellin azért lesz úrrá az iszony, mert képtelen elviselni a férj jellembeli hibáit. Sanyi révén Nelli természete eldurvul, és elidegenedik az élettől. Az életidegenség átmegy életellenességbe: Nelli egy éjszaka nem képes parancsolni az ösztöneinek, s megöli Sanyit.
Az Iszony tekinthető lélektani regénynek is, hiszen minden Nelliben játszódik le, az ő érzelmein és gondolatain keresztül látjuk az eseményeket. Az erotikaellenes hűvös magányát a szélsőséges munkavággyal ellensúlyozza: a szorgalommal és kitartással végzett robotban szerez örömöt. A gyilkosság bűnére azért érez hajlamot, mivel veszélyeztetik az identitását, és mivel úgy érzi, pusztulásra van ítéltetve, átmegy maga is pusztítóba. A környezete nem ad neki vigasztalást: színtelen emberek veszik körül, akik már nem a hívatásuknak élnek, hanem a hivatalnak; nem fűtik őket nemes célok, egyedüli céljuk a megélhetés. Az anyja is, akinek kötelessége lenne pártfogolnia a lányát, a keresztény etikát kiforgatva kényszeríti bele egyetlen gyermekét a borzalmas házasságba. Nelli szemszögéből ez egy sivár világ, hiszen igazi társat nem talál, a környezete taszítja, az identitása elveszőben – ez mind hozzájárul, hogy elkövesse a gyilkosságot. A nemes gőg, a szűzies természet valójában tiltakozás egy hitvány élet érintésétől. Nelli szívét magányban átjárja az irgalom, de mihelyt ez a magányos légkör megtörik, az irgalom eltűnik, és megteremtődik a szörnyeteg, aki elégtételt vesz azért, mert nem hagyták élni a maga szabályai szerint.

3,
Nem olyan nagy tragédia, ha az adott nő nem vágyik a szexre. Bizonyos nők hűvös távolságtartással tekintenek a biológiailag determinált reprodukciós folyamatra, amire a beépített jutalmazási rendszer miatt (örömszerzés) sokan úgy tekintenek, mint az élet egyedüli értelmére. Schopenhauer szerint a szexualitás az akarat legerősebb kifejeződése, ami által a faj fenntartja önmagát, a szerelem pedig puszta illúzió. Egyes nők nem vágynak csókra, ölelésre, nyelvek érintésére a különböző testtájakon, meg arra, hogy egy kemény fallosz behatoljon a vaginájukba. Léteznek nők, akik élni szeretnék a mindennapjaikat, anélkül, hogy valaki rendelkezne a testükről, mint szexuális örömök forrásáról vagy gyermekcsináló gépezetről. Igazából magára vessen az a férfi, aki egy aszexuális nőt vesz feleségül. Tovább kellett volna lépni házasság helyett…
Ha levesszük a misztikus értelmezést, azt látjuk, hogy Sanyi elvett magának egy aszexuális nőt, Kárász Nellit. Miért? Mert hülye! Persze egy aszexuális nővel is fönntartható egy élhető kapcsolat. Szeretettel, türelemmel és megértéssel. Elfogadva, hogy hónapokig vagy évekig nincs testi érintkezés – hacsak nem támad igény rá a női oldalon. De miért vesz el valaki egy aszexuális nőt? Értelme nincs!
Az elmúlt harminc évben megemelkedett a válások száma. Sokak szerint a múltban minden jobb volt (ez hol Kádár-rendszer, hol a Horthy-rendszer), mert akkor, ami még elromlott, az megjavították; akkor még volt értelme az olyan szavaknak, mint a „szeretet” és a „szerelem”, a „tisztelet” és a „hűség”; nem váltak el semmiségekért, nem úgy, mint manapság. Katolikus ifjak, jányok és fijúk, okoskodnak arról, hogy érdemesebb lenne, ha szűzen házasodnának a fiatalok, az észosztás közben pedig szemmel verik azt a fiatalt, aki kiéli magát a házasság előtt – pfuj, erkölcstelen!
A jobboldal ideálja ezen a téren is a Horthy-rendszer. Németh László nem tagadja el, mi rejlett azokban a házasságokban, ahol tilos volt a válás. Kárász Nelli és Takaró Sanyi egy fiktív házaspár – de ilyen ezrével volt a Horthy-rendszerben. Mai szemmel tökelütöttségnek tűnik az olyan férfiúi szándék, amelyben a férfi el akar venni egy olyan nőt, akit most látott először. De természetes volt abban az időben; mint ahogy az, hogy szülők belekényszeríttették a lányaikat egy boldogtalan házasságba; meg az is, hogy nők tucatjai hagyták, hogy nekik nem tetsző, nem szimpatikus férfiak tegyenek rajtuk erőszakot a hitvesi ágyban. Régi hagyomány ez: Kárász Nelli beáll a Bovarynék és Effie Briestek közé. A gyötrelmes házasság alatt hideg és rosszindulatú lesz, ami a helyzetében érthető, de taszító is. A házasság nem való minden nőnek – mégis abban az időben igyekeztek beleszorítani minden nőt. Nellihez illő sors lett volna, ha egyedül élhette volna le az életét a pusztán, dolgozva, végezve a háztartást, a földművelést és az állattartást. Németh László bevezet minket egy iszonyatos világba: egymás hegyén-hátán az a rengeteg ember, gyerekek és szülők, cselédek és gazdák, barátok és szeretők, szegények és gazdagok, több évtizedre összezárva egy faluban – s mind olyanok egymás számára, mint az idegenek, akik nem szeretik és nem tisztelik egymást, boldogtalanok. Ez a kellemes Aranykor, a Béke Szigete, amire annyian nyomják a „bezzeg akkor”-t…

4,
Az Iszony modern lélekrajzát finoman átszövik a görög antikvitás bizonyos elemei. „Az valószínű, hogy a nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal keveredni nem tudó tisztaságról aligha készült hasonló írás, a regény lélektani s mitológiai, realista és irreális része, a történet, a belőle kinövő szobor legföllebb a Gyászban vagy abban sem illik így egymásba.”. (N. L.). Az Iszonynak, a Gyásznak, az Égető Eszternek és az Irgalomnak a főhőse nő. A szakirodalom felfigyelt arra, hogy Németh László nagyobb melegséggel rajzolja meg regényeiben a nőket, mint a férfiakat. Léteznek feminin lelkialkatú férfiak és maszkulin lelkialkatú nők, s a művészek egy részében megbújik egyfajta kétneműség. Németh ezt úgy interpretálta, hogy ő a két nemiséget két egymástól eltérő feladatkörre fogta be: a közéleti szerepet betöltő tanulmány és dráma a férfi, az ember és a természet finomabb kapcsolatait megjelenítő regény és elbeszélés a nő. Németh a tanulmányokban és a drámákban férfi, a regényekben és az elbeszélésekben nő. Átfedésekről nem lehet beszélni, mivel az adott forma és téma automatikusan bekapcsolja a megfelelő nemiséget a kettő közül.
A regények nőalakjai le sem tagadhatnák az antik görög hatást. A 18. század írástudói a klasszikus formát csodálták a görögökben. Németh az ókori görög népnek azt a képességét emelte piedesztálra, ahogy a semmiből képesek voltak szilárd értékeket teremteni, és ezeket a szilárd értékeket uralni. Az ókori görögök képesek voltak a teremtésre és az uralásra, pusztán a semmiből. Az ókori görög nép, mivel a semmiből teremtette értékeit, egyik kedvenc hivatkozási pontja volt a zseni-kultusz híveinek (lásd Nietzsche). Németh az ő példájukon érzékeltette, hogy a megmerevedett civilizációk korában a dilettantizmus teremtő erővel bírhat. Németh nőalakjait olyan antik női személyek ihlették, mint Antigoné, Artemisz és Olümpia. A férfiak fölé nőtt női nagyság egységet, egyfajta szintézist kínált a szerzőben lévő férfias szenvedélynek és nőies érzékenységnek. Emberi külsőben mutatkozott meg az isteni lényeg.
1933-1945. Németh László tanulmányai és szépírói munkái komor hangulatúra sikeredtek ezalatt a 12 év alatt. A szerzőt eluralta a történelmi veszélytudat érzete, mely nála egyet jelentett a világtól való elidegenedéssel, az iszonyattal. Művészetszemléletében lényeges szerepet játszott a titkos tudás, amit az ember úgy használ, hogy közben tudomása sincs a létezéséről. A titkos tudás az ihlet alapján való megsejtés, ami maga az intuíció. Az intuíció hatására történik meg az ösztön és a gondolat önigazolása. A gondolkodást mélyen meghatározza a közérzet. Az ember, aki az egész korhelyzet megemésztésére vállalkozik a személyiségében, belebetegedhet, akár bele is pusztulhat. „Oly korban éltem én…” – kezdte Radnóti Miklós, és ebben a korban élve Németh László is fölvetette a minőség hiányából származó iszonyérzés problematikáját. A véletlenül észlelt mozdulat, amelyben az önelégült férfi paskolgatja a tőle iszonyodó feleségét, előhozta az iszony érzését, ami egyenesen vezetett az általános emberborzalomhoz. Németh saját közérzete, és az intuícióval megragadott tudás táplálta Kárász Nelli érzelem- és lelkivilágát. Maga az Iszony egy súlyos civilizációs probléma felvetése.
A Kárász Nelli házasságának története az iszony érzését és a belőle származó elidegenedés lélektani folyamatát bemutató regény. A női lélekállapot érzésvilágán keresztül tárgyalta és elemezte az egyszerre elvont és konkrét problémát Németh. A minőség önmagába zárkózva meddővé válik, ami könnyen átmehet egy önmagát és környezetét pusztító suvadásba. Nelli, míg ki nem kerül Sanyi fogságából, egy suvadás. Mert mi az a suvadás? Stephen King, a pszicho-horror nagymestere is ír a suvadásról, némileg más közelítésben. Nála úgy jelentkezik, hogy a látszat, a külső őrzi a normalitást, de ha bizonyos szögből nézzük a dolgot, akkor meglátjuk a suvadás jeleit. Kingnél lehet ez táj, ember, gondolkodás, magatartás. A suvadás a bomlás jele, a lassú, szinte láthatatlan átváltozásé, ami aztán végeredményként hozza magával akár a rogyásos suvadást is.” (Seszták Ágnes). Németh-nél (mint sok más gondolkodónál) az elidegenedés, az iszony, a suvadás az, ha maga a minőség hiányzik az életből. Amiből hiányzik a minőség, az dekadens. A minőség léte vs. minőség hiánya egy olyan problematika, ami már régóta az intellektus túltárgyalt témájához tartozik; Németh László csak hozzátette a magáét. Németh Kárász Nellije ugyanazt a válságot veti fel, mint Kosztolányi Édes Annája.
A regény szoborszerű nyugalma azzal magyarázható, hogy Nelli nyugodt állapotban meséli el az emlékeit. Az Iszony a szerkezet felől nézve egy emlékező regény. Németh tanulmányokban elemezte Proust módszerét, amit szépírói munkássága során alkalmazott is. A személy az emlékező gondolatfolyamot egy alapvető ősképbe tömöríti, és a képek hangulati egységével biztosítja az idő folytonosságát, változásával pedig a múlását. Az életünkben mindig ugyanazok az események folytatódnak, csak bennünk azért nem tudatosodik ez, mert mindig más alakban tér vissza. A visszatérő motívumok az idő érzékeltetését, a tájékozódást segítik elő.
A haláleset ellenére a vég nem tragikus, mert a regény végén Nelli visszaszerzi az életének a minőségét, mely által képes feloldódni a természetben. A megvalósulni képtelen minőség élettől való tragikus elidegenülése szinte azonmód megszűnik, ahogy Nelli likvidálja Sanyit; Nelli ezzel a lépéssel nem a lelki üdvösségét vesztette el, hanem megszabadult az iszonyattól. A mű a keresztény esztétikával megközelíthetetlen; a mű szellemisége, ahogy a főhősnő karaktere, pogány, mely nem ismeri a keresztény etikát. Nelli a férje megölésével nyeri vissza a szabadságát, és nem érez bűntudatot, hiszen logikusnak tetsző okfejtése alapján a gyilkosság elkerülhetetlen volt. Itt érződik Nietzsche hatása: Nelli túl van jón és rosszon. A gyilkosság ezen értelmezésben nem bűn, pont emiatt nincs utána se bűntudat, se bűnhődés. A keresztény gondolat Nelli anyján keresztül van jelen a regényben, de az inkább kifordítása a keresztény tanoknak. Keresztény ember számára nem ajánlatos a mű, és sajnálatosan azt kell mondanom, hogy a maga módján veszélyes is a regény, mert relativizálja az emberölést. Németh még élcelődik is Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. regényén, jelezve, hogy Raszkolnyikov útja nem az egyetlen járható út, hanem csak egy a százból. Lehet ez is egy értelmezése a gyilkosságnak, de nekem, mint keresztény ember számára, elfogadhatatlan.
Németh László a női létnek komoly biológiai és pszichológiai mélységeit tárta fel az Iszony-ban. Flaubert híres mondása úgy hangzik: „Bovaryné én vagyok!”. Kárász Nelli egy olyan tragikus alak, melyben a szerző a tulajdon lényének női részét építette bele. Nelli egy mitikus értelmezésben Artemisz, aki a saját tisztaságába burkolózott, így téve világtól idegenné lényét. A modern lélektan szerint létezik az un. Artemisz-komplexus, mely alatt olyan embereket ért a tudomány, akik a közösségtől elhúzódóak, magányosak, de nem deviánsak, hanem tiszták. Németh László a görög istenszobrokat tanulmányozva Artemisszel érzett egyfajta különös rokonságot. Kárász Nelli holdudvaros lénye a bozót és a puszta között, az alkonyatban sétálva bontakozik ki, miközben a sötétkék ég ráborul, a kora hold a kipattogzó csillagok alatt pedig udvartartását tartja a sötét égen. A főhősnő az akácfák ismerős árnyékában érzi csupán igazán otthon magát, ahol megpihenhet a nehéz napok után. Artemisz elejti és gondozza az állatokat. A pusztán Kárász Nelli a vadászkutyáival sétál, miközben rengeteg állatot tart és gondoz a birtokán. A kórházban rokonszenvezik az ápolásra szorult, beteg gyerekekkel, akik valójában számára csak megbabonázott állatok. Nelli azért érez artemiszi undort Sanyi irányt, mert az birtokolni akarja a lényét. Artemiszt nem birtokolhatja senki! Sanyi nyers birtoklásvágya elnyeri büntetését. Nelli nem érez bűntudatot férje halála miatt, mert egész személyisége pogány.
Nihilizmus vagy humanizmus?
Erre a kérdésre Németh Lászlónak is meg kellett adnia a választ, és nem ő volt az egyedüli értelmiségi ebben a két világháborútól terhes korszakban, akinek meg kellett küzdenie a helyes válaszért.
Az én szubjektív véleményem szerint az Iszony a probléma fölvetésének tökéletes, de a problémára adott válasznak tökéletlen. Mindenesetre egyszeri olvasásnak érdemes.

2018. május 25., péntek

Nemi erőszak a filmvásznon 3.

- Az utolsó ház balra (2009) -
Egy rossz film (I Spit on Your Grave) és egy középszerű film (Revenge) után következzék végre egy remek film a témában: ez a The Last House on the Left.
A remake-k többsége borzalmas; remek példa erre a I Spit on Your Grave. Az említett filmnél Monroe meg sem próbálkozott valami eredetiséget belevinni a történetbe – a filmje felesleges és haszontalan; mondhatni, semmit sem tett hozzá a kultúrához. De ez elmondható az összes többi remake-ről is; Az utolsó ház balra üdítő kivétel. Dennis Iliadis kreatívan dolgozta át az 1972-es eredetit. Meg kell jegyeznem, a 72’-es eredeti nézhetetlenül rossz film. (Mindenkinek ajánlom megnézésre BlackSheep-nek a Baaadmovies-on belül készített kritikai videóját a 72’-es eredetiről, ahol részletesen ismerteti, miért is rossz film Wes Craven alkotása.) Iliadis tudatában volt annak, miként is kell hozzányúlnia a 72’-es eredetihez, hogy érvényes legyen a mai generáció számára. 1972-ben még a szexuális forradalom határozta meg az akkori fiatalok szokásait, igényeit és motivációit, míg 2009-ben szembe kellett nézni az erőszak, és azon belül is a szexuális erőszak jelenségével.
A Collingwood család, John és Emma, meg a lányuk, Mari egy tóparti házba érkeznek nyaralni. Mari nem marad sokáig, hanem elkérve a kocsit, bemegy a kisvárosba; legjobb barátnőjével, Paige-dzsel és egy fiatal sráccal, Justinnal egy motelban füvezik és beszélget. A gondok akkor kezdődnek, mikor beállít Justin bűnöző apja, Krug, és annak haverjai, Sadie és Francis. Krug egy erdei tisztáson meggyilkolja Paige-t, és megerőszakolja Marit. Mari beugrik a folyóba, és elszökik üldözői elől. Krug és bandája, a vihar elől, pont Mari szüleinek házában kér menedéket. A Collingwood-házaspár aztán összetalálkozik a házukig elkúszó Marival. John és Emma, mihelyt tudomást szerez, hogy vendégeik voltak az erőszaktevők, megkezdik bosszújukat. A film érdekessége, hogy a bosszúálló itt nem a megerőszakolt nő, hanem a patriarcha, a családfenntartó apa. Az oldalborda persze segíti őt a bosszúállásban, sőt egyszer meg is menti az életét. Mivel itt a szülők a bosszúállók, így ez nem egy girl power-film.
Több mint megfelelő a színészi játék; azon ritka filmek egyike ez, ahol rendben van az összes színész. A Marit játszó Sara Paxton remekül hozza az áldozatot; külön ki kell emelnem az arcmimikát, amivel képes együttérzést kelteni a nézőben. Hihetően alakul át egy életvidám kamaszból megtört áldozattá. Tony Goldwyn és Monica Potter úgyszintén hihetően alakítják mind a nyugodt, boldog házaspárt, mind a kétségbeesett, aggódó szülőt, mind a haragvó, bosszúszomjas anya- és apatigrist. A Garret Dillahunt játszotta Krug is hihető, mint pszichopata, aki egyébként bizarr módon fejezi ki a fia, Justin iránt érzett szeretetét. Spencer Treat Clark játéka pedig úgyszintén meggyőző a széteső Justin szerepében, aki egyre inkább meggyűlöli az apját, és igyekszik kitörni a fojtogató gyámsága alól. Krug és Justin kapcsolata több játékidőt kapott, mint a 72’-es eredetiben; így jobban is megértjük, miért fordul a végén a saját apja ellen. Az, ahogy Justin megtagadja az apját, és annak vállalhatatlan barbárságát, kellően drámai a filmben. Jók a színészek, a karakterek pedig minden szituációban úgy cselekszenek, ahogy azt elvárja tőlük a néző.
A film, ha nem is kielégítő mértékben, de valamelyest árnyalja a nemi erőszak témakörét. Itt sem kapunk választ, mitől jut el oda egy férfi, hogy nőket bántalmazzon. Viszont azt legalább látjuk, miként képes egy békés és nyugodt családi közeget felborítani a leánygyermeket ért nemi erőszak. Mint ahogy Justin karakterén keresztül jelzi is a film, igenis van választási lehetőség, milyen úton is indulhat el egy férfiember. Az erőszakos életformára nem csupán nincs mentség, de mindig van választási lehetőség.
Dennis Iliadis nem csupán feljavította Wes Craven borzalmas eredetijét, hanem a mai korhoz igazítva ellátta új mondanivalóval is. Ügyesen megszabadult a 72’-es film mellékszálaitól (mint pl. a balfasz rendőrök) és oda nem illő elemeitől (pl. a humor), miközben megfelelő módon kidolgozta a 72’-es film elhanyagolt karaktereit. A film elejétől a végéig megmarad a feszültség; minőségi thriller. Igazából nem is tudok kiemelni hibákat a filmből; működött itt minden elem.
Ingmar Bergman mondta egyszer: "Valóságos agresszió közvetlen megtapasztalásakor a tudás, hogy a fogat fogért elv a bánat és pusztulás földjére vezeti az embert, nem sokat ér." Crawen The Last House on the Left c. 1972-es filmjének ihletője az 1960-as Jungfrukällan, aminek pedig a forrása egy svéd ballada. Bár a remake-nek jóval visszafogottabbak az eszközei a gyilkosságoknál, mint a 72’-es filmnek, mégis minőségibb alkotás. Iliadis alkotása értelmesebb és naturálisabb. A filmben lassú folyamat, ahogy a békés honpolgárok átalakulnak bosszúszomjas gyilkossá. Iliadis filmjében úgy van jelen az erőszak letisztultabb európai ábrázolása, hogy közben ízlésesen dolgozik az amerikai thriller-zsánerekre jellemző elemekkel (pl. a verandán kopogó szék). Színvonalas szintézise ez az európai és amerikai thrillernek.
Egy fiatal lány megerőszakolása a képernyőn mindig fájdalmas élmény. Belegondolva, eddig majdnem az összes rape and revenge film nyomasztóan ábrázolta a szexualitásnak ezt a barbár formáját. A Köpök a sírodra mind 1978-as eredetije, mind a 2010-es remake-je és 2013-as folytatása; a 2017-es A bosszú; mind az 1972-es, mint a 2009-es Az utolsó ház balra nemi erőszak-jelenete borzalmas. Iliadis beleviszi a nézőket a cselekménybe, mintha ők is csak tehetetlen szemtanúi lennének a gyalázatnak. A nézők átérzik a fájdalmat, amit a húsba döfő pénisz okoz Marinak; kényelmetlenül érzik magukat, miközben nézik a filmet. Iliadis pedig elhúzza az élményt, miközben ráirányítja a nézők figyelmét a lány földet kaparó kezére. Innentől pedig kétsége sem lehet az embernek, hogy a szülőknek joguk van az elégtételre.  A szülők értelmes és kulturált, diplomás emberek – de a végső összecsapásnál előjön bennük az állat. Mégsem válnak barbárokká, mint ellenfeleik; valahogy még ebben a szituációban is megőrzik emberi mivoltukat. Jól példázza az a jelenet, amikor a végén magukkal viszik az erőszaktevő Krug fiát – az, hogy Justin melléjük állt a konfliktusban, megtagadva apja örökségét, sokkal többet számít nekik, mint a vérség, hogy kinek a fia volt. S bár a bosszú nem oldotta fel azt a belső fájdalmat Mari-ben, amit a nemi erőszak okozott benne, legalább annyi elégtétel történt, hogy az elkövetők nem úszták meg bűneikért a büntetést.
Az Utolsó ház balra egy jól felépített thriller, aminek kiváló a színészgárdája, a rendezése, a forgatókönyve, a vágása, a dramaturgiája, a zenéje, a látványvilága. Amivel igazán sokkol, azok nem a véres jelenetek, hanem a jelenlévő brutalitás mindennapi megjelenítése. Az erőszak, és annak gyakorlói köztünk vannak, még akkor is, ha nem vesszük észre. A rape and revenge filmek szerint pedig a rájuk adható válasz mindig a viszonzott erőszak – a kérdés szerintük csak az, mennyire őrizzük meg emberségünket a bosszúállás során. Hogy elfogadjuk ezeknek a rape and revenge filmeknek a viszonzott erőszakot igenlő válaszát, vagy megpróbálkozunk egy humánusabb felelettel, amiből kizárjuk az erőszakot, az már egyedül ránk van bízva.

Értékelés:
10/9

2018. május 24., csütörtök

Nemi erőszak a filmvásznon 2.

-- A bosszú (2017) –
Ha az a kérdés, milyennek kellett volna lennie a I Spit on Your Grave remake-nek, akkor a Revenge rá a válasz. Ámbár a Revenge és a I Spit on Your Grave között sok a hasonlóság. A Revenge, hasonlóan, mint az I Spit on Your Grave, nem készteti gondolkodásra a nézőt. Mindkét film trash, csak míg az I Spit on Your Grave B-kategóriás horror, a Revenge egy B-kategóriás akciófilm. És Jen ugyanúgy lemegy barbárba, mint Jennifer. Mégis minőségileg különbözik a két film és a két karakter. Az I Spit on Your Grave Jennifer Hills-e beteges lelkülettel kínozza halálra ellenfeleit, megidézve a japán élveboncoló orvosok, a mészárszékes eszközöket használó Vasgárdisták meg a lúggal és savval dolgozó szerb nacionalisták gyomorforgató világát. A Revenge-beli Jen harcossá válva küzd meg az elégtételért, a bosszúért, mely analógiába hozható a kurd katonanőkkel, akiknek szintén fegyvert kellett fogniuk a megmaradásért.
A film címe utal magára a tartalomra. A bosszú témája a bosszú; ez egy klasszikus rape and revenge sztori. Három középosztálybeli haver kiruccan Marrokóba piálni és vadászni, mondhatni, lazulni, és Richard, a vezérhím magával hozza a szeretőjét, Jent. Rendben is halad a buli, egészen addig, amíg a vezérhím egy haverja, Stan nem bír a szexuális vágyaival, és megerőszakolja Jent. Richard pénzzel akarja elhallgatatni a lányt, de mivel Jen - érthető okokból - képtelen túllépni a megaláztatásán, megpróbálja eltenni láb alól. Jen túléli a gyilkossági kísérletet, majd miután összeszedi magát, elindul leszámolni ellenfeleivel. Ennyi a történet, semmi több!
Coralie Fargeat akciófilmje bátran nevezhető minőségi műalkotásnak. Bár a film az erőszak, az akció és a fordulat terén erősen és túlzóan merít a B-kategóriás eszköztárból, mégis olyan megkapó stílusbravúrral adja elő mindezt, hogy az a székhez szögezi a nézőt. Amit kapunk, az egy elegáns bosszúfilm. A képi világot többször is betölti a neonfény, miközben megy a szintetizátoros zene. Jen ellenfele három férfi, és mindegyik férfihoz tartozik egy-egy leszámolás. Az első összecsapás még átlagos, felejthető, de az utána következő két párbaj remekül összerakott, kemény és brutális. Ember feszül embernek, egy élet-halál harc küzdelemben; és Jen megszenved minden egyes győzelemért. A helyszín pedig a Szahara, ami egyedi színtér a leszámoláshoz.
Most pedig beszéljünk a hibákról, mert sajnos azok is vannak! Hozzáteszem, ezek a hibák, ellentétben az előző filmmel, nem rontanak az élvezhetőségen, de azért bizonyos szinten mégis zavaróak.
Kezdjük azzal, hogy a girl power itt is egy cicababa. De még ez rendben is volna, ha Coralie Fargeat bemutatná, miképpen válik egy törékeny ribiből kemény picsa. De Coralie Fargeat, hasonlóan, mint Steven R. Monroe, átlépi ezt a szakaszt. Emellett, valami érthetetlen okból, míg megismerjük az erőszaktevő férfiak érzelem- és gondolatvilágát, az erőszakot elszenvedő nőét nem. Míg vázlatos képet kapunk arról, Richard és haverjai miképpen látják a világot maguk körül, Jen nézőpontja teljesen kimarad. Jen a gyilkossági kísérlet előtt, még a nemi erőszak után is, beszél, de a gyilkossági kísérlet után meg sem szólal – ami persze magyarázható lenne az őt ért traumával. De ha el is fogadjuk azt, hogy a trauma hatása a beszéd hiánya, akkor is csak azt látjuk, hogy Jen a testét használja kizárólag. Jen így hasonlóan barbár ösztönlény, mint férfi ellenfelei. Igazából ugyanaz a probléma, mint a Monroe-filmben: a női bosszúálló ugyanolyan barbár, mint férfi meggyalázói. Egyszerűen nincs, ami föléjük emelje őt. Az, hogy joga van az elégtételre, és az ő oldalán van az igazság, kevés. Szomorúan Jen karaktere nincs megfelelően árnyalva.
De vannak a karakterével egyéb problémák is. Jen nem egy visszahúzódó lány, hanem egy olyan ribi, aki arra használja a szexualitást, hogy magára terelje a figyelmet; mondhatni, a testével szerez magának egótrippeket. Játszadozik a férfiakkal, miközben kijelöli a határokat; ingerli a férfiakat, miközben elvárja tőlük az önuralmat. Stan félre is érti Jen játékait; a lánnyal való tánc után azt hiszi, felkeltette Jen érdeklődését. Csak később döbben rá, hogy játszott vele a csaj. Jen próbálgatja a határait, de egy óvatlan pillanatban át is lépi a határokat – a film pedig nem csupán felmenti Jent, de idealizálja is. Fargeat filmjével beilleszti a feminista diskurzusba a ribancot, a plázacicát – vagyis egy olyan női mentalitást, amit pár évvel ezelőtt még bírálat alá vettek a feminista teoretikusok. A feminista kurzusnak köszönhetően ma már nem szabad, vagyis tilos kritika alá venni azt a nőtípust, amely kihívóan ingerli a férfiakat, és flörtölés közben átlépi a józan ész határait. A nemi erőszaknak kizárólag egyetlen magyarázata fogadható el: az elkövető olyan férfi, akinek gyenge a jelleme, erőszakos a természete és beteg a pszichéje. Az fel sem vethető ebben a diskurzusban, hogy a modern társadalmakat már irracionális mértékben átszövi a szexualitás, és olyan töménytelen inger éri a modern társadalomban élő férfit, hogy az káros az emberi pszichére. Csak gondoljunk az „áldozathibáztatás” műanyag-szócskára, amivel letaglózzák azt, aki a férfiak mellett felemlíti a nők felelősségét is. Fargeat filmje Jen karakterével felmenti a ribanc életmódot – mondhatni, egy nőnek joga van ribancnak lenni, felelősség nélkül!
Fargeat, hasonlóan, mint Monroe, démonizálja az elkövetőket. A film nem részletezi az elkövetők indítékait. Rosszfiúk, és kész! Ismerős képlet, nemde? A cigány azért lop, mert cigány; az ork azért gonosz, mert ork; az erőszaktevő férfi már kiskamaszkorában is bántalmazni akarta a nőket! A Monroe-film és a Fargeat-film egyaránt megelégszik azzal a magyarázattal, hogy erőszakos férfijai megvetik a nőket, de hogy miképpen alakult ki ez a hímsoviniszta attitűd, arra nincs válasz. A szexuális erőszak természetesen megengedhetetlen, zéró tolerancia. Ugyanakkor, ha megismerjük azokat a körülményeket, amik szexuális ragadozóvá tesznek egy férfit, közelebb kerülünk azokhoz a megoldásokhoz, amivel megelőzhetjük a szexuális ragadozók kialakulását, önmagában a szexuális erőszak megtörténtét. Jó példa erre a 2012-es Maniac, ahol a film úgy ismertet meg azzal, miképpen lett Frank egy nőkre vadászó szociopata, hogy közben nem menti fel az elkövetőt a bűnei alól. A fekete-fehér ábrázolás viszont nem ad sem választ, sem megoldást.
A három férfi karaktere amúgy jól ki lett alakítva. Richard egy igazi alfahím: erős, határozott, szép, gazdag. Igyekszik ő irányítani, ugyanakkor, ha kiesik a kezéből az irányítás, előjön belőle az erőszak. Mindent erőből, erőszakkal kíván megoldani, az empátia legcsekélyebb jele nélkül. Stan, aki elköveti a nemi erőszakot, viszont cseppet sem férfias: sunyi és aljas, gyáva és hisztérikus. Csak az olyan helyzetekben macsó, amikor a gyengébbet kell leigáznia, de amint megjelenik egy erősebb fél, aki nem rest visszaütni, meghátrál. A nemi erőszak során nem csupán Jent, hanem Richardot is meg akarja alázni, mert féltékeny mindkettőre: az ő szemében Jen és Richard testesítik meg a szép embereket. A „barátság” amúgy egy olyan fogalom, ami nem alkalmazható a három férfi közötti kapcsolatra. Richard teljes közönnyel fogadja két társa halálát; mint önző szociopatának, csak egyvalaki számít: önmaga. Richard és Stan mellett a harmadik férfi, Dimitri pedig jellegtelen figura; egy gyalog, aki ellenkezés nélkül végrehajtja az utasításokat.
Coralie Fargeat-ra állítólag nagy hatást tett Bret Easton Ellis. A külsőségek hajszolása és az ösztönszerű vágyak kiélése elmos különbséget ember és ember között, egyelőek lesznek az elállatiasodásban, és így elvesztik a személyiségüket. Ez világosan látszik a filmben is: akkor is, amikor Jen és a Richard-banda együtt partizik, és akkor is, amikor Jen és a Richard-banda vadászik egymásra, ösztönlények. Sőt, Jen már a nemi erőszak előtt is ugyanolyan könnyű és felszínes örömöket kergető tömegember, mint későbbi ellenfelei. Az erőszak elszenvedője és az erőszak elkövetői ugyanúgy a fogyasztói társadalom áldozatai.
Fargeat elköveti azt a hibát, amit előtte sok feminista művész: hozzányúl a keresztény szimbolikához. Jajj – de minek?! Jen, mikor leesik a szikláról, felnyársalódik egy fára, és olyan pózban lóg a rúdon, mint Krisztus a kereszten. Egy Főnix-tetkó beleég a lány hasfalának bőrébe, amivel ráerősít a teóriára, miszerint Jen azon nők egyike, aki meghalt és feltámadt a férfiak bűneiért. A feminista interpretáció szerint az emberiség bűnei a férfiak bűnei, mely bűnök nagy része a nők tömeges bántalmazása, és csakis egy női Krisztus veheti el a férfiak bűneit. Borzalmas, amikor ez a primitív leegyszerűsítés visszaköszön a filmművészetben. Mindezt pedig még modorosabbá teszik az olyan keresztény szimbólumok, mint az almába harapás és a Szűz Mária-freskó a falon. A feminista narratíva, ahogy a kereszténységet értelmezi – bullshit!
A bosszú c. filmben remekül működnek a thriller- és akcióelemek. Aki adrenalin löketre vágyik, az elégedett lesz a filmmel. Aki viszont többet szeretne megtudni a nemi erőszak jelenségéről, rossz filmet választott, keressen tovább! Mindkét film alkalmatlan arra, hogy beszédtémája legyen akár a feminista, akár az MRA-diskurzusnak. A Monroe- és a Fargeat-film sajnálatosan nem emelte hősnőjét az erőszaktevők fölé, és erre még az sem mentség, hogy mindkettő egy rape and revenge-film. Mindenesetre a Revenge messze jobb, mint I Spit on Your Grave, még akár többszöri újranézésre is alkalmas.
Igazából, a hibái ellenére, nem rossz film a Revenge. Egyszerű történet, többször ismételt panelek, de remek hangulattal, dögös főszereplőnővel, erős képekkel, fülbemászó szintetizátoros zenével és töménytelen vérrel. Az első filmkockától az utolsóig tele van feszültséggel. Nyers film, melynek erőszakossága öncélú, de ez már az explotation ismérve. Matilda Lutz, bár karaktere nincs megfelelően kidolgozva, mégis szépségével és játékával uralja a vásznat. Egyedi megoldásokkal bíró, filmnyelvileg szépen összerakott darab, olyan brutális fináléval, ahol tökéletesen összesűrűsödik mindaz a feszültég, ami jellemezte ezt a filmet. Tarantino csettinthet a nyelvével, az explotation fanjai dörzsölhetik a tenyerüket. Remek akciófilm.

Értékelés:
10/7